Ne legyél idióta!

Az ókori görögök azt a polgárt nevezték idiótának (idiotész), aki nem foglalkozott közügyekkel, és ez már akkor sem számított dicséretnek Ugyanezek a görögök voltak azok, akik a közösségi döntéseken alapuló társadalmi együttélést – amire viszont nagyon büszkék voltak – demokráciának nevezték. Büszkék voltak a demokráciára, mert az önrendelkezést egy magasabb életszínvonalként fogták fel ahhoz képest, amit a zsarnokság nyújtani tudott. Nem tudjuk pontosan, miért, de egy ponton túl nem akartak az elnyomó-elnyomott játszma egyik oldalán sem állni többé, hanem úgy döntöttek, hogy megpróbálnak kiegyezni a döntetlenben. Aztán hódítók jöttek és mentek, és sok évszázad múlva Európa úgy találta, hogy a görög demokraták által kijelölt irányt érdemes követni. A francia felvilágosodás szellemi mozgalma a görögök idiótáját a burzsoában (bourgeois) ismerte fel a polgárral (citoyen) szemben.

És amikor már az egész művelt világ a civilizáció egyik legnagyobb vívmányaként tekintett a demokráciára, hirtelen egymásnak estek, és a felvilágosodás eszméit kiforgatva diktatórikus birodalmakat hoztak létre. A hitleri nemzeti-szocialista kísérlet megbukott, a sztálini kommunizmus viszont 80 évig tartotta magát – meg környezetét, benne kis hazánkat is rabságban. A 40 év elnyomó-elnyomott játszma elnyomottjai (akik, mint minden rendes diktatúrában, többségben voltak), irigykedve/vágyakozva néztek a szabad Nyugatra, és arról álmodoztak, hogy “egyszer majd mi is oda tartozunk, hiszen mindig is oda tartoztunk, nem?”

Aztán jött a rendszerváltás, “ruszkik haza”, ránk szakadt a demokrácia, meg a jogállam, meg a szabad piac, meg az infláció, meg a társadalmi különbségek, aztán még az EU-ba is bevettek, de mégis bedőltek a hitelek, vele a háztartások, jött a világválság, aztán a világjárvány, aztán egy olyan háború a szomszédban, amiről azt hittük, hogy már végképp kiment a divatból. És mindeközben elkezdték mondogatni, hogy a demokrácia nem is olyan jó, hogy ez az Európa már nem az az Európa és ez az Oroszország már nem az az Oroszország, és jött a keleti nyitás, az illiberális demokrácia, és a többi.

Mit csinált mindeközben az istenadta magyar nép? Dolgozott az uraság földjén; majd ment amikor Kossuth Lajos azt üzente, megverték; majd bízott a császárban és a magyar királynéban, mire elvitték az olasz frontra; aztán bízott a kormányzóban, zsidókat mentett vagy adott fel; aztán elvitték a Don-kanyarba vagy orosz/német munka-/haláltáborokba; aztán bízott a Pártban, mire gyárba, téeszbe vagy munkatáborba küldték; aztán ledöntötte a Sztálin szobrot, aztán börtönbe csukták; aztán besúgott vagy besúgták, elvitték leverni a prágai tavaszt; aztán bízott Kádár Jánosban; aztán bízott a rendszerváltásban; aztán bízott Orbán Viktorban. És közben a fogát csikorgatta, imádkozott, reménykedett, kollaborált, káromkodott, tűrt, fellázadt, kivándorolt és/vagy ivott.

A politika tudósai (u.m. Platón, Machiavelli, Montesquieu) évszázadokkal ezelőtt megállapították, hogy egy népnek olyan kormánya van, ami a természetének megfelel. Bár az ember evolúciója biológiailag befejezettnek tekinthető, az ember, mint társadalmi lény, fejlődése több irányban is folytatódik. Egy korai fázist képviselve itt van velünk a homo tyrannus, és párja, a homo serviens, az elnyomó-elnyomott játszma működtetői, akikkel szemben megjelent a homo politicus és homo fraudulosus kettőse. Az előbbi az, aki politikát csinál, szabályokat alkot a közjó védelmére, az utóbbi pedig az, amelyik a szabályokat próbálja kijátszani a saját javára.

Úgy tűnik, Nyugat-Európában a 20. század nagy háborúi után a homo politicus határozta meg a társadalom fejlődését, és létrejött egy modell, ami a hatalom korlátozására és a nép megbízottai által kialakított jogrendszer előtti egyenlőségre épült, ezt nevezték el Demokratikus Jogállamnak. A Szovjetunió összeomlása után a vazallus államok, így Magyarország is, meghívót kaptak ebbe a klubba, azzal a feltétellel, hogy a nyugati modell alapján szervezik újra magukat.

A nép persze örült, hogy majd úgy élünk, mint Ausztriában, és végtelenül csalódott, amikor ez nem történt meg. A homo politicus hungaricus akkor még naiv kisgyerek volt, és nem vette észre, hogy ügyeskedő ellenpárja küzdötte be magát a hatalomba, ahol demokráciát mímelve kezdett hozzá az ország kirablásába. Az ezredforduló után már egyre többeknek feltűnt, hogy ez a demokrácia csak névrokona az eredetinek.

Ki az a hülye, aki leül úgy kártyázni, hogy az osztó dönti el, ki kaphat ászt? Hát mi leültünk, és amikor játék közben bedobták, hogy most legyen az a szabály, hogy náluk a 16 is 21-et ér, akkor sem álltunk fel, hanem hőbörögni kezdtünk, mire csak kinevettek. És, hogy, hogy nem, bankot robbantottak. Immanuel Kant szerint a felvilágosodás nem más, mint “kilábalás a magunk okozta kiskorúságból”. Itt az ideje, hogy befejezzük a kamaszos hisztit, és nézzük meg, mivel etetnek itt minket már jó ideje. Hiába tekintgetünk körbe, megerősítésre várva, a magyar demokrácia kérdésében mi vagyunk az illetékesek, ez velünk született előjogunk, ideje lenne élni vele.

Persze, le akarnak majd inteni azzal, hogy nincs semmi probléma, csak a haza ellenségei keltik itt a pánikot, hogy megvannak a szakemberek, akik ezt megvitatják, hamarosan úgyis választhatunk, addig meg térjünk csak szépen vissza a hímzésünkhöz; de ne hallgassunk rájuk! A magyar demokrácia (népuralom) elsősorban a magyar nép ügye. Nekünk kell ezt végiggondolni, sőt, talán történelmünk során először, kivívni is. Mert úgy látszik, homo politicus hungaricus nélkül nincs democratia hungarica sem.

Ne legyél idióta: gondolkodj, szerveződj, csatlakozz!